2015. szeptember 30., szerda

Silence

Végre! Most már biztos, hogy 2016-ban, a Cannes-i filmfesztiválon mutatják be Martin Scorsese Silence című filmjét (főbb szerepekben Andrew Garfield, Liam Neeson és Tadanabo Asano).

Hat éve már, hogy először olvastam valahol, hogy a mester megfilmesíti Endo Suszaku Némaság című regényét, és hogy erre már 1988 óta készül. Elhangzottak a lehetséges színészek nevei (Daniel Day-Lewis, Benicio del Toro), majd néma csend. Pedig Scorsese nem volt tétlen: míg filmeket rendezett (pl. a Wolf Street farkasát), a háttérben folyamatosan egyengette a számára oly fontos filmterv útját.
“A Némaság régóta a szívemhez nőtt. Amint elolvastam Suszaku Endo regényét, rögtön tudtam, hogy meg kell filmesíteni, csak az alkalmas időre és a megfelelő körülményekre vártam. Most eljött az idő, hogy ez az álom megvalósuljon.”
A regény magyarul 1987-ben jelent meg első ízben, a Szent István Társulat kiadásában, majd 2013-ban a Cartaphilus adta ki újra, a Scorsese film hírére reagálva.

Endo Suszaku Némaság című regénye – témaválasztásában és szemléletében egyaránt – sajátságosan katolikus regény. Japánban játszódik, a 17. század elején, mikor a gyorsan terjedő kereszténységet hirtelen kitiltják az országból. A misszionáriusokat és az újonnan kereszténnyé lett japánokat brutális kínzásokkal kényszerítik hitük megtagadására. A regény főhőse egy portugál szerzetes, Rodrigues, aki társával elindul a messzi Japánba, hogy meggyőződjék a kósza hírek valódiságáról. A két szerzetest, célja elérésében – a misszionálás folytatásán túl – egy személyes indíték vezérli: az a hír járja ugyanis, hogy rajongva tisztelt hajdani szerzetes-tanáruk, a japán missziók legendás hírű vezéregyénisége is megtagadta hitét. Az ő sorsáról szeretnének mindent megtudni, amikor nekivágnak a kalandos tengeri útnak, hogy Indián és Kínán keresztül eljussanak Japánba…
A szamurájok kegyetlenségben harsány világa szinte fülsiketítővé erősíti Rodrigues háborgó lelkében Isten némaságát. Hogyan engedheti meg Ő ezt a tengernyi szenvedést? Isten nem marad néma, látszólagos hallgatásában sem! – érti meg legvégül Rodrigues, a szenvedő Krisztus arcában látva meg mesterének valódi arcát.
Egy részleteiben is kiváló, szellemében pedig kifejezetten keresztény ihletésű regényt vehet kézbe a magyar olvasó. Általa nemcsak egy izgalmas történet részesévé válik, hanem saját kereszténységének, saját Krisztus-képének bírájává is.

Bevallom, én a könyvet még mindig nem olvastam, ellenben láttam korábban az 1971-es japán filmadaptációt (Chinmoku), ami alapján számomra mindenképpen 2016 leginkább várt filmje a Silence.

2015. augusztus 7., péntek

A burmai abrasax


Nem szükséges az európai okkult hagyományok különösen alapos ismerete, hogy az ún. abrasax-gemmák jellegzetes kakasfejű keveréklénye ismerősnek tűnjön. A lény az ókori talizmánokon gyakran szereplő ABRASAX (ΑΒΡΑΣΑΞ) szóval mára végképp elválaszthatatlan, és pontosan ugyanolyan rejtélyes; hiszen a szó eredetét, jelentését és funkcióját mai napig homály fedi. Nem kevésbé rejtélyes a szellemi áramlat (gnószticizmus), amihez a név és az amulett kötődik. A szinkretista mozgalom a Krisztust követő első évszázadban tűnt fel, – de nem a semmiből, minden előzmény nélkül – a kialakuló kereszténység “ellenében”. Mára ugyan kétségessé vált a mozgalom és a talizmánok kapcsolata, de botorság lenne figyelmen kívül hagyni a lehetőséget – például mert meglehetősen nehéz pontosan definiálni magát a gnószticizmust.

A konvencionális elképzelés szerint az ABRASAX szó egyfajta gnósztikus “istent” jelöl, mi magában egyesít jót és rosszat, istenit és démonit. Észszerű feltételezés, hogy a bajelhárító talizmánokra leggyakrabban vésett alak azonos ezzel az istennel. Az istennek vélt lény öt-hat attríbútum egyedi szintézise: kakasfej, emberi törzs (gyakran mellvérttel) és karok, a bal kézben ostor (néhol kard vagy pálca), a jobb kézben kerek pajzs (gyakran valamilyen felirattal), a lábak helyett két kígyó. Ha az elemek értelmét, jelentését a keresztény szimbolika és gnósztikus tanok szerint próbáljuk felfedni, akkor a kakas tűnik a legfontosabb összetevőnek. A kakas éberségre int; a sötétség felett győzedelmeskedő nappali fény megtestesítője. A gnósztikusok számára az alvás és álom a tudatlanságot és tompaságot jelöl; a szellemi halál metafórái. Felébredést, megváltást, halhatatlanságot, igazi életet a gnózistól (tudás, ismeret) várhatunk. Mindezek mellett a kakas – a bakhoz hasonlóan – különböző bűnök szimbóluma is. A kígyó és az ostor jelentése szintén kettős, de a további összetevők ismertetését, elemzését most inkább átugrom, mert egyrészt nem tudok a gnószticizmus útvesztőjében kellő biztonsággal tájékozódni, másrészt nem is biztos, hogy ez volna a megfelelő módszer. Nagy Árpád Miklós elmélete tűnik nekem messze az egyik legelfogadhatóbbnak. (a teljes cikk: A kakasfejű-kígyólábú istenalak – ábrázolható-e az Ábrázolhatatlan?)

“A kép alkotóelemei egy olyan héber szógyök különféle származékait ábrázolják, amelyek Izrael Istenének egyik nevét határolják körül. A GBR szógyök köré rendezve a szkhéma roppant heterogén elemei egységesen értelmezhetők. A kakas (gever) fej, fölvértezett harcosként (gibbor) ábrázolt férfi (gever) test és a gigantikus hősiességet (gibbor) kifejező, kettős kígyó (gigas – gibbor) formázta láb egy hatalmas (gvurah), ellenségein diadalmas (gavar) istenre, a Hatalmasra (Gibbor, ha-Gvurah) való utalásként felfogva koherens képet alkot. Az ikonográfiai elemek, a szó szoros értelmében vett piktogrammként, képpel írják körül ezt a nevet. A Kígyólábú alakjává összerendezett képdarabok, ha héberre fordítjuk őket, egy hatalmas nevet definiálnak – a Hatalmas nevét. A kép révén Isten neve a varázsló számára megszólíthatóvá lett.”

Jelen írásnak valójában nem célja az ABRASAX megfejtése vagy  történelmének ismertetése, csupán egy érdekes burmai “leletet” kívánok bemutatni. Sok évvel ezelőtt már írtam egy rövid blogbejegyzést a látványos burmai tetováló eszközökről, és a mágikus/animista mintákról. Burmában több ilyen mintakönyvvel találkoztam, de a legérdekesebbet pár éve Budán, a Mandalay nevű, burmai tárgyakra specializálódott boltban leltem (amennyiben valakit érdekel, egészen biztosan vannak most is tetoválással kapcsolatos eszközök). A mintakönyv egyik lapján egy kerekpajzsos kakas-kígyó keveréklény pózol. Véletlen egybeesés aligha lehet. Európa kedvelt bajelhárító talizmánja egy azonos funkciójú tetoválásmintaként reinkarnálódott a XXI. századi Burmában. Talán sosem fogjuk megtudni, hogy valójában mikor és hogyan lelt új hazára, de vallástörténeti szempontból az összetett szimbólumok migrációja még az áhított információk hiányában is mindig figyelemre méltó jelenség.

2015. augusztus 5., szerda

Wolverine vs. Māra

Mozgalmas időket él meg a Marvel univerzum. Bevallom, én már követni sem bírom. A látványos restart számos héroszt és hívet érint roppant érzékenyen. Rozsomák is köztük van. Ő már szerepelt itt a blogon hat éve, az Ultimate Wolverine vs. Hulk mini-sorozat kapcsán. Akkor a lelki békéjét meglelő Hulkot rántotta vissza a mahāduḥkha-ba. Ezúttal – a Secret Wars - Battleworld #3-ban – Rozsomák különböző énjei csapnak össze egymással. A nirvāṇa elérése vérzivatarban is lehetséges, sőt, Māra tomboló légiójának víziója kikerülhetetlen stációnak tűnik. Rozsomáknak elég jók az esélyei, mert egy valamit biztosan tudunk róla: fáradhatatlan.

2015. július 26., vasárnap

The Light at the Core of the Darkness


140 éve született Carl Gustav Jung. Ennek apropóján idézem fel egy rövid blogposztban legkülönösebb korszakát és annak gyümölcseit. Jung 1913-ban, 38 évesen visszavonult a közélettől, szakmai munkáit minimálisra csökkentette. Előzmény: hat év barátság és meghatározó szakmai kapcsolat után Jung és Freud útjai elváltak egymástól. Krízis és felszabadulás. Kifejleszt egy sajátos technikát, melyet aktív imaginációnak nevezett el. A tudatos ego párbeszéde a tudattalanjával. Rögzített mindent, ami megjelent. Szóban és képben. Az a bizonyos vörös bőrkötéses napló lapjai megteltek a másfél évtized belső utazásainak emlékeivel. A középkori kódexre emlékeztető naplót egészen 2001-ig Jung örökösein kívül szinte senki sem láthatta, majd 2009-ben megjelent egy hasonmás kiadás – The Red Book címmel –, ami akkoriban nem csak jungiánus körökben keltett hatalmas feltünést. E korszakából korábban csak az 1916-ban született Septem Sermones ad Mortuos (Hét tanítás a halottaknak) című szöveg volt ismert. A füzet magánkiadásban jelent meg, Jung csak barátainak ajándékozott belőle egy-egy példányt. Szerzőként Baszileidészt tünteti fel, és igazodik a gnosztikus terminológiához.

A 2009-es kiadású The Red Book-ot itt találhatod (pdf, 150Mb).

2015. július 8., szerda

Hipnógrafos


Jose Gabriel Alegría Sabogal olyan mesterek nyomában jár, mint Albrecht Dürer, William Blake, Austin Osman Spare, Eliphas Lévi...
A perui művészt a látható és láthatatlan világ kapcsolata izgatja, és készteti az alkotásra. Jose Gabriel víziói túlmutatnak az ismert hermetikus allegóriákon: már a kezdetektől személyesek, intuitívak, számos védjegyszerű elemmel, amik megfejtendő titkokat sejtetnek. Ilyen a fej/arc látványos felszámolása vagy a plusz információkat rejtő írás alkalmazása. Munkáit megcsodálhatjuk a blogján vagy facebook oldalán.


2015. június 19., péntek

Klexhibit

Egy hete nyílt az ötödik kerületi Kis Á-ban a Hic Sunt Daemones címre keresztelt kiállítás. Végül 22 kép került a falakra. Ez a kiállításra méltó képeknek kb. egyharmada, de nem feltétlenül a legeslegjobb egyharmada. A nagyobb személyes kedvenceim sincsenek mind ott, de az összhatással végül elégedett vagyok. És úgy tűnik nem csak én. Őszintén örültem az azonnali és pozitív visszajelzéseknek és az est során kialakuló kisebb-nagyobb beszélgetéseknek. Együtt látva a falakon a képeket, világos, hogy mely irányokba érdemes tovább haladnom, de körvanalazódnak további utak, amiken legalább egy-egy lépést mindenképpen érdemes megtenni. 


A fotókat Valovics Tímea készítette, és eredetileg a Memento Mori egyesület oldalán jelentek meg. Köszönöm! És még inkább hálával tartozom Kósa Csabának is, aki az eseménynek épp annyira volt főszereplője, mint én. A koncert mögötti vetítésre a képeket Rátz Péter fűzte össze, ill. emelte egymásba.


2015. június 8., hétfő

Hic sunt daemones

Hic sunt daemones címmel nyílik kiállításom június 12-én a Kis Á-ban a Memento Mori egyesület szervezésében. A kiállítás teljes anyagát klekszográfiák teszik ki. E furcsa név mögött egy nagyon ismerős módszer rejlik. A híres Rorschach-teszt táblái ugyanis technikai értelemben klekszográfiák. A szimmetrikus tintapacákat sajátos kultusz övezi, de míg a pszichoanalízisnek látványos jelképévé lett, művészi értéke bizonytalan. Igyekszem lehetőségeit teljes mértékben kihasználni. Az alkotásnak a körültekintően tervező, a háttérben akár több jelentésréteggel is támogatott, és a megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó, intuitív, önteremtő módja egyaránt foglalkoztat. Egymáshoz való viszonyuk azóta izgat, amióta rajzolok, festek. Gyakorlatilag a szakrális festészet mibenlétét keresem elméletben és gyakorlatban – változó hatékonysággal, de sosem szűnő eltökéltséggel. Jelenleg a klex tökéletes terepnek tűnik minehhez. A kiállításon látható lesz pár Rorschach sumi-e és absztrakt ikon, de főleg démonok, denevérek, rovarok sajátos portréi töltik meg a Kis Á galériáját. A SHEABOUTEVERYTHING blogon olvashatsz egy interjút, ami valójában remekebb ajánló, mint ez. A facebook eventet itt találod, a képek egy részét a facebookon vagy a flickr-n.
Az est során az Entrópia Architektúra éléről jól ismert Kósa Csaba zenél, Der Zunder néven. A búgva, dörömbölve, zúgva, csobogva kitörő és alámerülő magányos drone architektúra az alkotás intuitív módja, és a hangok mögött megnyíló feneketlen mélység miatt lett az est társszereplője. Hallgassátok meg ezt az ízelítőt, és olvassátok el ezt a 2013-as kultblogos interjút.



“Itt sárkányok vannak!” (hic sunt dracones), üzenték a térképészek úgy 500 éve. A még felfedezetlen és/vagy veszedelmes területeket jelölték így munkáikon, épp úgy, ahogy korábban a római és középkori kollégáik oroszlánokra figyelmeztettek (hic sunt leones). Az üzenet túlmutat geográfián és kartográfián: Óvakodj az ismeretlentől! Félj attól, amit (még) nem ismersz! 

Hic sunt daemones, szólhatna az üzenet egy újabb formában. A daimón (δαίμων) eredetileg isten, majd az isteni szándékot teljesítő természetfeletti lény. Segíti az embert, óvja az életére leső veszélyektől, de cselekedni helyette nem tud, csupán figyelmeztet, riaszt, hogy azokat haladéktalanul kerülje el. Később az el nem került bajokat is a démoni aktivitás jelének vélték, akár ártószándékot is tulajdonítva az eredetileg önálló akarattal nem bíró, alaktalan szellemlényeknek. Az élet őreiből, az isteni gondviselés pártatlan közvetítőiből bűnbakok lettek. Az eredeti daimón/démon elképzelés már megszületése óta folyamatosan mutálódik, reagálva környezete és kora változásaira. A magát nagyon régóta nagyon makacsul tartó, konvencionális elképzelés szerint a démont leginkább valamiféle diabolikus rettenetként érdemes definiálni. Lehetséges alakja, megjelenése továbbra sem tisztázott, de úgy tűnik, hogy az általunk ismert lényektől való határozott különbözősége, feldolgozhatatlan látványa teszi őt riasztó jelenéssé – sikeresen betöltve így rettegett szerepét. A művészek – az emberi képzelet sajátos korlátainak áttörhetetlensége miatt – sötét babonák által megbélyegzett állatok emberszerű, de bizarr keverékével próbálnak utalni arra az elemi erejű undorra, páni félelemre, ami a démon maga, de ragaszkodnak egy egészen másmilyen, egy egészen vonzó ábrázoláshoz is. Mert a démon megtéveszt és elhomályosít. Elcsábít vagy rádront. Cselekvésre késztet vagy kényszerít. Fordulj vissza! Maradj távol! Az élet körforgásából nem léphetsz ki! Nem mérlegel. A körforgást fenn kell tartani. Mindenáron. Létfenntartó ösztön, önvédelmi reflex – ez is a démon maga. A démon-jelenést saját tudatunk kreálja. Ő az élet rendíthetetlen és kijátszhatatlan őre. Minden sprituális törekvő közeli ismerőse. Mert a megvilágosodás életellenes.

“Minden jelenség
– a békés és haragvó istenségek,
még a leghatalmasabb is -,
önnön tudatod teremtménye.
Ennyit ha tudsz elég,
és szabad vagy!”
(Bardo Thödol)