2012. október 23., kedd

Lkhagva Tuvshinjargal's Calligraphy

Úgy tűnik most épp a mongol művészek a kalligráfia világának sztárjai. Míg pl. a tibeti kalligráfia némiképp kikerült a fókuszból, elsősorban művelői számának csekély volta miatt, addig a mongol kalligráfiát talán nem több, mint féltucat, ám nagyon aktív és komoly tehetségű művész emelte komoly rangra. Ez a bizonyos új generáció roppant ügyesen, változatosan használja ki az újra felfedezett klasszikus ujgur-mongol írás kínálta lehetőségeket. Közülük Sukhbaatar Lkhagvadorjs-t már bemutattam itt korábban. Ezúttal Lkhagva Tuvshinjargal legjobbjaiból válogattam. Nem sokat tudni a művészről, csak amennyit facebook profilján elárul magáról, azaz 33 éves, házas, Ulánbátorban született és jelenleg is itt él. Ennyi talán elég is. Képei kiválóak.


2012. október 18., csütörtök

Doomsday Nirvana

Mi történik, ha egy buddhista kolostor ellátó személyzete is közösen meditál a többiekkel és elmélyed Buddha tanításaiban? Jól teszi. És ha a személyzet robotokból áll? Akkor akár még a megvilágosodás is borítékolható. Egy délkelet-ázsiai sci-fiben mindenképpen. 


Az angolnyelvű címén főleg Doomsday Bookként ismert dél-koreai sci-fi/horror filmes antológia három történetben vetíti elénk a végidőket, az emberiség végső hanyatlását. A Heaven's Creation című kisfilmet az a Jee-woon Kim rendezte, akinek a nálunk is sikeres I Saw The Devilt és az első dél-koreai westernt, a The Good, the Bad, the Weird-et is köszönhetjük. A buddhista robot története vállalható mértékben esik csak túlzásokba, és egy három mondatban is elmondható alapgondolatnál többet nem kíván erőltetni. A film velős kívánt lenni, és az is lett – úgy, hogy a dialógusokkal sem spóroltak. A filmnek ott a helye a minden buddhista filmfesztiválon és buddhista filmklubban, de akár Philip K. Dick rajongóknak is szerezhet egy kellemes félórát. 


A megvilágosodott droid, mint opció, egy ideje már itt van a levegőben. A kelet-ázsiai művészek már jó ideje megteremtették az alapokat. Wang Zi Won teremtményei egészen biztosan inspirálták ezt a produkciót. Hasonlóan vagyok most ezzel a filmmel, mint a korábban hasonló közegben (20-30 perces filmek antológiája) felbukkanó thai horrorral, a Novíciussal. Örülök neki nagyon, de sajnálom, hogy talán nem lesz már más filmes, aki fantáziát, további lehetőséget látna egy hasonló kiber-buddhista filmben.

 

2012. október 16., kedd

Chi-hwa-seon

Európában a romantika utáni nagy útkereső korszak festőóriásait az utókor leginkább különc, elviselhetetlen, szenvedélybeteg zseninek képzeli, nyilván nem minden ok nélkül. Számomra meglepő felfedezés volt, hogy ez Kelet-Ázsiában sem teljesen ismeretlen jelenség. Korea egyik legnagyobb 19. századi festője, Jang Seung-eop avagy Owon (1843 - 1897) nem vetette meg az alkoholt és a nőket (elsősorban zenész csajokra bukott), miközben saját stílusát folyamatosan kereste, megtalálta, majd újra és újra elveszítette, akár csak hazája az önazonosságát Japán és Kína közt. Az Owont alakító Choi Min-sik részben jó választás volt, mivel remek színész, ám annyira ő sem jó, hogy az egészen fiatal és az öreg művészt egyaránt hihetően alakítsa. A dél-koreai filmeknek nem vagyok nagy rajongója, de ez egészen jó, a téma iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlott. Az IMDb 7.2-es értékelése jogosnak tűnik.


A film nem új (10 éves), de a fenti sorok sem. 2008-ban írtam, de végül nem posztoltam. Mivel már évek óta nem írtam filmekről, gondoltam belefér, valakinek lehet, hogy pont jókor jön.


2012. október 15., hétfő

Prabhashvara

Az ősz folyamán jelenik meg a korábban már itt tárgyalt Contemplatron új lemeze Prabhashvara címmel. Íme az ízelítő:

 

2012. október 12., péntek

Tibetre nyíló kapuk IV.


Ópiumos rendszer és zavaros psziché 


Érdemes két olyan írást is megemlíteni, amik nem igazi missziós beszámolók, történetek, de valamiképp nagyon szorosan kapcsolódnak a témához; az egyik komolyan befolyásolta a száz évvel ezelőtti európai Tibet-képet, a másik – időben közel ugyanekkor – magába a buddhista vallás egészébe kívánta bevezetni olvasóit. Utóbbi szerzője Dr. Szeghy Ernő teológiai tanár (először cisztercita, majd karmelita). Könyvének, az egyszerű, tárgyilagos cím ellenére (A Buddhizmus és a Kereszténység, 1909), nem volt célja a két vallás érdemi, vallástörténeti összehasonlítása. A könyv a buddhizmust folyamatosan becsmérli és méltatlan jelzőkkel illeti filozófiai hátterét (mellesleg a mai napig megbecsült szerző ezzel a kétes érdemű művel aratta első komolyabb irodalmi sikerét). A krisztusi életutat magasztalja, míg a buddhizmus alapítójának életét, jellemét, tanítását gátlástalanul kiforgatja, és szinte nevetségessé teszi (pl. az önkéntes kereszthalál magasztos voltával szembe gyomorrontást állít). A XIX. században a buddhizmus iránt érdeklődő filozófusokat, értelmiségieket nagyon érdekelte a két vallás közti lehetséges kapcsolat; korábban érintkezésbe kerültek-e, hatással voltak-e egymásra? Szeghy Ernő végigsorolja az akkoriban sokszor leírt hasonlóságokat, és nem meglepő eredményre jut. A hasonló vonások vagy csak látszólagosak, vagy egymástól teljesen függetlenül fejlődtek ki az emberek természetes vallásosságából (ami szerinte egyenlő a kereszténységgel), vagy a kereszténység volt hatással a buddhizmusra (azaz annak csekély pozitív aspektusa valamint egyes külsőségek a kereszténységből erednek), további lehetőség (azaz a buddhizmus hatása a kereszténységre, ahogy akkoriban többen gondolták) teljességgel ki van zárva. “Amennyire lehetséges, hogy a kereszténységnek volt hatása a buddhizmusnak, különösen pedig a Mahayana iskolájának fejlődésére, ép oly kevéssé lehet visszahatásról beszélni.” Valójában akárcsak az eddig tárgyalt szerzők, ő is missziós tevékenységet folytat; az ő küldetése a buddhizmus feltartóztatása. A teológus tettre-, és naprakész volt; bemutatta, kiforgatta a buddhizmust, mielőtt azt mások hitelesebb módon ismertetnék. Elültette a kételkedés, idegenkedés, lenézés magvait, és kész ellenérveket igyekezett adni a hívőknek a buddhizmussal való találkozás esetére. Az utolsó oldalakon, utolsó érvként még egy kicsit bagatelizálni is kívánja az egész témát, de vehetjük e sorokat vallomásnak is, hogy miért is írta meg könyvét. 
“Nem feltűnő-e tehát ezek után, hogy épen napjainkban akadnak a buddhizmusnak apostolai Európában; hogy minduntalan buddhista mozgalmakkal találkozunk, amelyeknek bevallott célja ezen vallást a kereszténység helyébe állítani? (…) Nem érdemes ezen törekvéseket komolyan vennünk. Az a vénségében is ifjú, életerős Európa, mely épen most lázasan fáradozik a levegő meghódításán, ezzel is jelét adva teljes életerejének, nincs abban a hangulatban, hogy bevenné a buddhizmus altató, ópiumos rendszerét. 
Különben is sülyedésben van a buddhizmus. (…) Monier-Williams nem teszi többre azok számát, kik a szó szoros értelemben nevezhetők buddhistáknak, 100 milliónál s azt állítja, hogy e rendszer korunkban rohamos föloszlás és hanyatlás állapotában van.” 
Hogy mit írt ő Tibetről? Amiket a vadzsráról írt, az a kedvenc mondatom az idézettek közül. 
“A XIV. században ugyanis a kereszténység behatolt Tibetbe s ott érintkezésbe jutott a buddhizmussal. Ezen érintkezésnek következtében történhetett az, hogy a buddhizmus átvette a megtestesülés tanát, ha ugyan, ami szintén nincs kizárva, az eszmét nem a brahmanizmusból merítette, melyben annak nyomai szintén kimutathatók. Azóta Tibet csak úgy hemzseg a Boddishatvák megtestesüléseitől. (…) Se szeri se száma azon isteneknek, akik előtt imádva borulnak le a buddhisták milliói. Ott vannak először a hatalmas Boddhishatvák, akik között az északi buddhizmus különösen öt háromságot tisztel. Közöttük legfélelmetesebb Vajrapani, a villámkezű, a rossz szellemeknek fővezére. Óriási sereg fölött rendelkezik s szellemei úgy körülveszik az embereket, hogy Tibet buddhistái állandóan magukkal hordják két csucsban végződő fa-szerszámukat, a Vajrát s hadonásznak vele, hogy a rossz szellemeket távol tartsák maguktól.” 
Hat évvel korábban (1903) Goldziher Ignácz a Magyar Tudományos Akadémia Kőrösi Csoma ünnepén az iszlám buddhista hatásairól tartott előadást. Az előadás ragyogó és valóban tudományos anyaga és Szeghy Ernő félelmetesen korlátolt, dilettáns munkája aligha összemérhető. Goldziher előadásának szövege az 1903-as kiadása után közel száz évvel újra megjelent, majd elektronikus formában ingyen is elérhető lett.

Arnold Henry Savage Landor az 1898-as In the Forbidden Land című könyvével írta be magát a tibetisztika történelmébe. Kalandos útiélményeit imádták az akkori olvasók. Túlzásai, a tibetiekről festett végtelenül negatív képe (“A kegyetlenség velük született; bűnös hajlam és a gonosz tett valósággal burjánzik ott.”) egy-egy mai tibetológusnál megbocsátásra talált, hivatkozva arra a naív feltételezésre, hogy az akkori közönség nem útleírásként, hanem “ártalmatlan” kalandregényként olvasta. Magyarul mintegy 30 évvel később jelent meg (otthonában a könyv állítólag túl volt már a 110. kiadáson!!), nem kisebb sikerrel. A magyar kiadás túlmutat az eredeti regényen. A regényt Tábori Kornél publicista fordította, aki egyben át is szerkesztette valamennyire, ugyanis a mű kétharmadát elhagyta. A végső fordításból természetesen nem a vérivó lámák és kannibál tibetiek kegyetlenkedéseinek, kínzásainak részletes leírásait hagyta ki. Bevezetőjéből világosan kitűnik, hogy volt, aki még 1927-ben is teljes mértékben elfogadta a könyv igaz voltát – a fordító mindenképpen, és ez akár elég is. A következő sorai a magyar olvasókat is ezirányba befolyásolta: 
“Sokan csodálkoztak és tamáskodtak rajta, mikor Landor élményeit hallották. Csak az utóbb Tibetbe küldött hivatalos katonai expedíció harcai és súlyos veszteségei nyomán kezdték tisztán látni a helyzetet, az ijesztően zavaros tibeti pszichét; a kínai kultúra ősi keveredését a rabszolgasorban tartott milliók idegen-rettegő és gyűlölő elvakultságával; a mellre nehezedő, túlritka hegyilevegő nyomorultjait; a süvöltő szelekkel és porral-piszokkal, titokzatos bajokkal és betegségekkel küzdőket; a láthatatlan félelmes dalai lámát és százezernyi ferdetanultságú, fél-, sőt tizedműveltségű paphadát; a bűzös feketebarna kenőcsökkel telemázolt asszonyokat; a háttérből finomkodó kínai ravaszságot és a világpolitika átpókoló orosz szálait. 
Landor nyomán mégis csak leleplezték a láma-rejtelmek nagy részét, a középkorias boszorkányságot s Anglia a sok huzavona után szükségét érezte annak, hogy fegyverrel, véráldozattal nyisson utat a rejtelmes potaláig, a lámafejedelem sziklapalotájába.” 
Tábori a regény után kb. 60 oldalon feldolgozza, zanzásítja az akkori magyar nyelvű Tibet-irodalmat (Sven Hedin, Stein Aurél, Edmund Candler, Waddel L. Austine úti beszámolói), majd a könyvet záró Harc mindhalálig című írásból kiderül, hogy mi ösztönözte a bevezető zavaros, elmeháborodott sorait. Egy 1926-os londoni cikk zaklatta fel ennyire. A történet röviden: egy Mary Watwill (négy bekezdéssel lejjebb már Watwyl) nevű lány ismeretséget kötött Angliában egy európai egyetemen tanult tibeti mérnökkel (Ringang), akibe beleszeretett, de szülei ellenezték kapcsolatukat. Ringang megbízást kapott, hogy Tibetbe menjen, hogy Lhászába villanytelepet létesítsenek. A lány hajthatatlan volt, vele ment a veszélyek dacára. Az európaiak hírére ellenséges hangulat támadt Tibetben. Tibeti hordák megsemmisítették a 300 tagú expedíciót – az ördögi gépeket úgyszintén. 
“Miss Watwyl eltűnt és olyan zavaros hír érkezett róla, hogy lámakolostorba vitték, ahol borzasztó szenvedések szakadtak reája. Állítólag két-háromezer láma gyalázta meg gonosz “vallási” szertartások közt. Felkutatására Bruce tábornokot küldték ki megfelelő csapat élén; de kezdettől fogva attól tartottak, hogy a leány még sokkal rosszabb sorsra jut, mint annak idején Henry S. Landor. 
Ilyen körülmények közt nem csoda, ha a közvéleményt – főképp Angliában – rendkívüli mértékben izgatja a tibeti rejtelmek sorozata és most már türelmetlenül várják azt, hogy valami nagyobb szívós expedíció Tibet “valamennyi titkát” felderítse, és minél inkább biztosítsa azt, hogy a Landor-féle martiriumok meg ne ismétlődjenek.” 
A történet valószínűleg csak városi legenda volt, és ennek az ominózus újságcikk is része lehetett, azzal együtt volt kitaláció. Viszont hatással lehetett a hiszékeny olvasókra. Köszönjük szépen, Tábori úr. Hála az égnek, az utóbbi történet az 1989-es kiadásban már nem jelent meg.


Maga a Henry S. Landor regény is az éles vádak és kritikák kereszttűzébe került párszor. Festőként is ismert kalandor illusztrációi és festményei kellően beszédesek, időnként határozottan a csupán olvasott vagy képen látott és félreértett élményeket valószínűsíti, de nem a saját, közvetlen tapasztalatot. Rengeteg rajza és festménye van a Himalája régióból. A kézi imamalom természetesen szinte mindenhol ott van, mintha akkoriban Tibetet elsősorban ezzel az eszközzel azonosították volna. Landor képeiből válogattam a poszt illusztrációit.

Káli juga 


A dolgozatban feldolgozott források – és az azokban megfogalmazottak – ma már többnyire ismeretlenek a tájékozódni kívánók előtt, de hiba volna azt gondolni, hogy az elképesztő butaságok, beteges víziók, kegyes(?) irodalmi túlzások, kétes szándékú démonizációk, és a tájékozatlan, könnyen megvezethető olvasók ideje végleg elmúlt miután Tibet kapui a múlt század közepén végképp megnyíltak (ill. megsemmisültek). Az ezredfordulón az ördögimádó tibetiek világuralmi terveiről olvasni. Akár hazai katolikus lapokban, ezoterikus portálokon is olvashatunk egészen hajmeresztő “tényfeltárásokat”, “leleplezéseket” főleg névtelen vagy nehezen beazonosítható szerzőktől. Az elsődleges forrás, könnyen felismerhetően Victor és Victoria Trimondi (azaz Herbert Röttgen és felesége), kik olyan sokatmondó című könyveket jegyeznek, mint Hitler, Buddha, Krishna – Egy istentelen szövetség a Harmadik Birodalomtól máig; A Dalai Láma árnyéka – Szexualitás, mágia és politika a tibeti buddhizmusban; Vallások háborúja – Politika, hit és terror az Apokalipszis jegyében. Nézeteiket leghatékonyabban a 2002-es grazi Kálacsakra szertartás apropóján tudták terjeszteni. Missziójuk célja az álszent dalai láma és a félreismert tibeti vallás valódi, rejtett arcának hiteles bemutatása. Fekete mágia, rituális kannibalizmus, nők lealacsonyítása, neonáci-vallás, agresszív fundamentalizmus, totális világuralom, a nembuddhisták elpusztításának terve egy végső apokaliptikus csatában… ezek a vádak (szerintük tények) jelennek meg kritikáikban, elsősorban a Kálacsakra tantrára és Csögyam Trungpa Sambhala tanításaira hivatkozva… 

Jelenleg egy pécsi katolikus imaközösség közreműködésével készülő Katolikus hitvédelem és megújulás nevű honlap aggódik értünk leginkább. Olvashatunk oldalukon egy felvilágosító írást a dalai lámáról (Trimondi nyomán), de a nagy kedvencem az, amit a "gyógyító kövekről" írnak. 
“A tibeti buddhizmus kritikusai is  rosszallják ezt a divatot. A nyugati világban azt terjesztik ezekről a golyócskákról, hogy szerencsét hoznak, Tibetben azonban merőben más a jelentésük.  Ott ezek a papi karkötők az ember mulandóságát szimbolizálják, ezért tulajdonképpen szerencsétlenséget hozó karkötőknek is nevezhetők. A legveszélyesebb azonban az, hogy ez a kétes hírű csuklódísz a mágikus gondolkodás táplálásán túl szinte immunissá teszi viselőit a buddhizmussal és a dalai lámával  kapcsolatos kritikával szemben.” 

Irodalom 
Draskóczy László és Virágh Sándor: Félelmetes Tibet. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Budapest, 1935 
Goldziher Ignácz: A buddhismus hatása az iszlámra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1903
Landor, Henry Savage: In the Forbidden Land – An Account of a Journey into Tibet Capture by the Tibetan Lamas and Soldiers, Imprisonment, Torture and Ultimate Release. Harper & Brothers Publishers, New York and London, 1909 
Landor, Henry Savage: Tibet & Nepal. A. & C. Black Soho Square, London, 1905 
Landor, Henry S.: Utazás a rejtelmes Tibetbe. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat R.T. kiadása, 1927 
Lin, Hsiao-ting: When Christianity and Lamaism Met: The Changing Fortunes of Early Western Missionaries in Tibet, Pacific Rim Report No. 36, 2004 
Müller Vilmos: Sundar Singh a zarándok. Filadelfia Diakonissza Egylet, Budapest, 1930 
Rockhill, William Woodwill: The land of the lamas: notes of a journey through China, Mongolia and Tibet, Century Co., New York, 1891 
Schaerer Max: Sadhu Sundar Singh. Jézus Krisztus követeként Indiában. Magyar Református Külmissziói Szövetség, Nagyvárad, 1939 
Szeghy Ernő: A Buddhizmus és a Kereszténység. Szent-István-Társulat kiadása, Budapest, 1909
Ziliani, Pietro: A Tibeti Láma kolostorában. Ferences Missziók, Budapest, 1948


Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk III - Brieux atya két halála

2012. október 1., hétfő

Tibetre nyíló kapuk III.

Brieux atya két halála 


A Ferences Rendnek is megvoltak a maga népszerű missziós füzetei, melyek 30-40 oldalon mesélték távoli országok megrendítő történeteit. A negyvenes években futó sorozatban olyan címek jelentek meg, mint A keresztény Kína véres napjai, Megrendítő asszonysorsok, A kínai nyomor poklában, Villanó fények az őserdő mélyén, Égő magyar áldozat Kína oltárán, Hősi harcok Kína földjén, Pogány istenek árnyékában, A damaszkuszi vérfürdő, Vér- és tűzözön Tsianfu felett vagy az egészen ártatlan című A Tibeti Láma kolostorában. Utóbbi volt a sorozat 50. száma, amit Pietro Ziliani írt Páter Auguste Lagrange francia misszionárius tibeti élményeiről. Lagrange William Terry angol térképész expedíciójának tagjaként indult útnak. A expedíció sikeres volt, a térképek elkészültek, majd az angolok hazaindultak, de a francia még maradt, mert “volt Lagrange páternek egy saját, külön célja is, amelyik semmivel sem volt kevésbé veszedelmes, mint a katolikus hit hirdetése az ellenséges földön. Egy nagyon régi kéziratot akart felkutatni a lámakolostorokban. Ez a kézirat Roberto de Nobili jezsuita pátertől származott, aki 1636-ban halt meg. (…) Létezését szigorúan titokban tartják, mert ez az első, és egyetlen példány, amelyben a nyugati vallás törvényeit fektették le a tibetiek előtt is érthető nyelven… Ennek a megszerzése tehát igazán becsületére válna úgy a katolikus, mint a missziós világnak.” 

Lagrange elindult a fővárosba az expedíció kínai fényképészével és egy előkelő tibeti családból származó fiatalemberrel, “aki megszökött az egyik lámakolostorból, ahol épen pappá szentelték volna. Szökésének oka, hogy elvesztette hitét a lámákban, és vallásukban.” Auguste atya nemes célja kézirat megtalásán túl, hogy “megkeresse azt az utat, amely a lámák által állati sorba süllyesztett nép lelkéhez vezet.” A legkisebb gond nélkül megérkeztek a fővárosba, ahol a Potala jelentette a végcélt, a nyomozás helyszínét. 
“Az ex-láma sokáig állt a palotával szemben mozdulatlanul. A kis, apró, üldözött emberke ott állt a pazar, hatalmas épületkolosszussal szemközt, amelyet évezredek hagyománya, önkénye, és emberi butasága emelt a titokzatosság örök otthonául. Ott állt a kis ember, aki nem félt fellázadni, és megtagadni a logika, és léleknélküliség egész rendszerét, amivel örök üldözésnek, halálveszedelemnek tette ki magát. (…) Sakia végképpen kiábrándult hát ebből a hazugságra, képmutatásra, ostoba hiszékenységre épített, szeretet és logika nélkül való, vallásnak csúfolt misztikumból.” 
Az író oldalakon át meséli az üldözött fiú megrendítő történetét, kibe a katolikus misszió kegyes apácái öntöttek igaz hitet. A trió a Potalába könnyen bejutott, de azonnal megtapasztalták a házigazdák körmönfont bizalmatlanságát. “Nehéz napokat éltek a Dalai Láma közelében. Állandó rettegés, állandó idegizgalom fárasztotta mindhármójukat.” A dalai lámáról megtudjuk, hogy ekkoriban a kobraméreg ellenszerének kutatása érdekelte legjobban, és nem csak a Potalában, de “a Láma előtt gyűlöletes Tashi-Lumpói kolostorban is folytak kísérletek.” Auguste atyát elkeseríti mindaz, amit itt tapasztal: 
“– Istenem, hogyan terjesszem el Krisztus tanítását ezen a földön, ahol csak egy törvény uralkodik: a rosszaság, és fanatizmus törvénye, – sóhajtotta. – Hogyan építsem fel az Országot itt, ahol nincs egyéb, mint kémkedés, csalás, orvgyilkosság, kínzás, és rendszeres kérlelhetetlenség! Hogyan építsek a képmutatásra?” 
Módfelett érdekes, és nem kevésbé újszerű, mindaz, amit a Tibeti Kánonról megtudunk: 
“Ezekben a könyvekben, melyeknek eredetét Buddhának tulajdonították, le volt fektetve minden, ami a tibeti egyházra vonatkozott. Különösen a III. részben, a szanszkrit nyelvű Kosnon-pa-ban [Kosnon-pa = chos mngon pa, azaz Abhidarma], melyet a lámák állítása szerint maga a Nagy Bölcs írt. Ebben a műben az érzékfeletti életet tárgyalta, bár egyesek szerint ez közönséges hamisítvány volt, mert Buddha tanaival és gondolataival homlokegyenest ellenkezett. Száz kötetből húsz a lámák magatartását szabályozta; aztán benne volt Buddha életrajza, a mágia tudomány, Kalakma doktrínái, és a többi. Ezután következett egy kétszázötven kötetet számláló Magyarázat, amely szembehelyezkedik a Kánonnal, mert sokkal előbb írták, Krisztus után a VII. században, amikor a buddhizmus térhódítása Ázsia közepén megkezdődött…” 
Komoly kihívás az utóbbi mondat helyes értelmezése, de ez annak idején a füzet célközönségének talán nem is volt célja – a lebilincselő és magasztos kalandok habzsolása annál inkább. A történet szerint újabb és újabb könyvtárszobák átfésülése közben az atya egy láncokkal lezárt teremre bukkant: 
“A féhomályba borult teremben először csak nehezen tudott tájékozódni. Hanem mikor jobban megszokta a félsötétet, akkor borzadt el csak igazán. A fal mellett sorban felakasztva európai papok ruhái lógtak, és sapkák, és köpenyek, aztán hosszú polcokon európai könyvek: breváriumok, s imakönyvek, és… a sarokban, igen, egy férfi bebalzsamozott teste állt, rózsaszínű arccal, teljesen felöltözve, a nyugati papok öltözékében. Auguste atyában két érzés birkózott egyszerre, mígnem erőt véve magán, egészen az ablak mellé lépett. Úgy érezte, hogy vére száguldása rögtön felszakítja ereit, és szíve felmondja a szolgálatot. Végül egyetlen nagy erőfeszítéssel nyugalmat parancsolt magára. A bebalzsamozott holttestben azonnal felismerte az 1881-ben eltűnt práter Brieuxnek, a híres, jámboréletű, és áldozatkész hittérítőnek alakját. Képekről jól ismerte a nemes arcot, hát határozottan felismerte. ő volt az, semmi kétség!… Brieux atya annakidején Jerkalo és Tse-Ki között tűnt el, ahová rendtestvéreinek eleséget vitt, s azóta semmi hír nem jött felőle többé. Hiába nyomoztak a hatóságok, eredménytelen volt minden fáradozás. Szóbeszéd szerint bűntény történt, amelyben állítólag két láma is részt vett, de biztosat senki sem tudott. A nyomozók hiába fordultak a Dalai Lámához, az megsértődve, fölényesen utasította vissza a vádat, és nem adott engedélyt az alaposabb nyomozásra. A bátor, és hős misszionáriust olyan kegyetlenséggel gyilkolták meg, mint az óceániai törzsek szokták tenni áldozataikkal…” 
Lagrange elájult, de ép bőrrel kijutott a bűnbarlangból, a keresett szöveg pedig végül meglett, de ez már nem is lepi meg a mai olvasót, mert ekkora már tényleg egészen nyilvánvaló, hogy az egész egy minden valóságalapot nélkülöző fikció. 


Páter Auguste Lagrange francia misszionárius és William Terry angol térképész úgy tűnik sosem létezett, ellenben Roberto de Nobili és Brieux atya igen, de ez aligha teszi hitelesebbé a fenti a történetet. Jean-Baptiste Brieux atyának valóban nyoma veszett Tibetben 1881-ben. Az akkori hivatalos jelentés szerint egy Lhásza felé vezető úton gyilkolták meg. Később kínai hivatalnokok megállapították, hogy a gyilkosságot helyi kolostorok és törzsfők szervezték. W.W. Rockhill 1891-ben lejegyzi könyvében, hogy 1887-ben a kelet-tibeti határon lámák felkelést szerveztek a helyi katolikus misszió ellen. A lámák kiemelték sírjából a hat évvel korábban meggyilkolt Brieux atya csontjait, majd a sírt ürülékkel töltötték fel, az atya koponyájából pedig koponyacsészét készítettek. A két Brieux-történet szemlátomást ellentmond egymásnak, egyszerre mindkét verzió nem lehet igaz, de csupán attól, hogy Ziliani története egészen biztosan valótlan, még a másik történet nem válik hihetőbbé. Elgondolkodtató, hogy a Ferences Rend e missziós sorozata hogyan is határozta meg önmagát ill. magasztos céljait: 
“MIT AKARUNK? A legszentebb krisztusi feladatot: a Missziós Gondolatot mindenfelé terjeszteni! Ott akarunk lenni mindenhol, hogy olvassanak bennünket és felfigyeljenek ránk! – Meg akarjuk ismertetni a legszélesebb néprétegekkel a legősibb missziós Rend, a Ferences Rend missziójának Multját és Jelenét! A Mult vértőlázott talaján járnak a Jelen hőslelkű apostolai szerte a világon! – E füzetsorozat minden betűje, sora, száma; a csinos kiállítás és olcsó ár ezt a Célt akarja szolgálni! TESTVÉR! Olvass és ajánlj bennünket másoknak is! Apostola leszel Krisztusnak, az örök Misszionáriusnak!” 
“Szent Ferenc fiai 700 év óta a pogányok millióit vezették Krisztus aklába. TE is részt vehetsz ebben a most is folyó gigantikus munkában. Neked is közre kell működnöd a hitterjesztésben.”

Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché