2012. szeptember 29., szombat

Tibetre nyíló kapuk II.

Tibet rettenthetetlen apostola 


Hogy ki is volt a Krisztus nevében a világ tetején legfáradhatatlanabbul zörgető Sadhu Sundar Singh, és milyenek is voltak sokat mesélt tibeti kalandjai, ahhoz egy-egy további kiadvány fog egy lépéssel közelebb vinni. Szintén a Magyar Református Külmissziói Szövetség kiadásában jelent meg 1939-ben Max Schaerer 1922-es Sadhu Sundar Singh: Ein Apostel Jesu Christi in Indien című írását magyarul tartalmazó kis füzet (Missziói füzetek 111-113. szám). A kiadvány 40 oldalon át meséli el az indiai kereszténység legnagyobb hatású alakjának történetét. Sundar Singh szikh családba született 1889-ben, majd Jézus álombéli megjelenése és az azt követő megtérés, szégyen, kitagadás, mérgezés, megalázás után 1905-ben megkeresztelkedik és elindul keresztény szádhuként hirdetni az Evangéliumot. Már első tibeti útja előtt is életveszélyes helyzetekből való megmeneküléseiről, és csodás hittérítői sikereiről volt ismert. A füzetből hamar megtudjuk, hogy "Tibet nemcsak a föld legmagasabban fekvő országa, de a legellenségesebb lelkületű is mindennel szemben, ami idegen. (…) Nem igen lehet "hit"-nek nevezni a tibeti buddhizmust, legfeljebb "vakhit"-nek, babonának. Maga az imádkozás az imádság torzójává változott itt. Minden imádságuk egyetlen mondatból áll: "Om mani padme hum". Ezt ismételgetik a végtelenségig. Miután azonban ez igen unalmas, kitalálták az imamalmot. A fenti szavakat – amelynek értelmét maguk a tibetiek sem tudják biztosan – kis papírlapra írják és kiteszik a szélbe." Tibeti kalandjai közül sok helyen idézik szívesen, mikor halálra ítéli egy "főláma" (egyesek dalai lámát említenek), mert idegen tanokat hirdetett. Dögkútba dobják, azt súlyos acélfedővel lezárják, majd harmadik éjjel, a halál küszöbén egy ismeretlen férfi csodás módon megmenti. Hogy ki menti meg, sosem tudja meg, de a főlámát sikerül nagyon kínos helyzetbe hozni a megmagyarázhatatlan megmenekülésével. Alkalma nyílt a hírhedtebb, friss jakbőrbe varrós, majd zsugorodva száradós halálnemről is írnia, amit természetesen szintén hihetetlen megmenekülés és sikeres hittérítés követ. Egy alkalommal "Tibet legvadabb tájain" egy nemkívánt prédikáció után az emberek feldühödtek és megakarták ölni. 
"magába mélyedt, hogy elszámoljon életével Istennek és neki ajánlja lelkét. Nyugodtan várta a vértanuságot. Ebben a pillanatban elült a zaj. Sundar Singh kinyitotta szemeit és csodálkozva látta, hogy a tömeg bizonyos távolságra tőle megtorpant. Vezetőik összebujtak, tanácskoztak. Ekkor kiállt közülük az egyik és megszólította: 
– Mondd, idegen, ki az az ember, aki melletted áll fényes ruhában és a többiek mind, akik körülvesznek? 
– Mellettem nem áll senki! – felelte csodálkozva az üldözött.” 
Az embereket letaglózó esemény után a faluban szabadon prédikálhatott, most már "nyitott füleket és nyitott szíveket talált". A rendíthetetlen misszionárius még számtalanszor menekült meg a halálát kívánó hitetlenektől vagy épp vadállatoktól, melyek megszelídültek a közelében (pl. kobra, hópárduc), valamint több ízben volt alkalma bizonyítania önfeláldozó hajlamát, mikor embereket mentett meg a biztos haláltól (vagy lelkülket a nem kevésbé biztos kárhozattól). 

Wilhelm Müller Sundar Singh életrajza szerint: 
"A keresztyénség előtt bezárt Tibet különösen vonzotta a Sadhut. Talán éppen azért, mert olyan nagy volt benne a sötétség. Indiáról tudta, hogy ott van alkalom az evangélium megismerésére. Minnél többet szenvedett Tibetért, annál jobban megszerette azt. Tudta, hogy milyen gyűlölet várja a buddhista szerzetesek, és lámák részéről. S nem is múlt el sok idő addig, hogy ez a gyűlölet tetté vált. 
Voltak már mások is, akik az evangélium hirdetésére hatoltak be Tibetbe. Ezek hitükért életükkel fizettek meg. Sundar Singh sok mindent meg tudott róluk, mikor ismételt tibeti látogatásaival már kissé megnyerte az emberek bizalmát. Nélküle talán sohasem hallott volna a világ azokról a szenvedésekről és harcokról, melyeket ezek szent hősiességben végigküzdöttek." 
Utóbbi mondatot leginkább úgy érdemes érteni, hogy ezekről a sok szenvedést megélt, de eredményes hittérítőkről kizárólag Sundar Singhtől lehetett hallani. A könyv kitér arra, hogy a huszas évek elején többen megrágalmazták a népszerű misszionáriust. Páter Hosten indiai jezsuita szerint "Sundar Singh szemtelen csaló!" Hasonló állásponton voltak egyes református és lutheránus lelkészek is, kik kételkedni mertek az elmesélt csodákban, majd orthodox protestáns teológusokkal bővült a kételkedők tábora. 1924-ben a nagy nyugati napilapok hasábos cikkeket írtak "a legújabb keresztyén kegyes csalásról", "az új indiai szemfényvesztőről." A támadásokat úgy tűnik sikerrel verték vissza Sundar Singh barátai, támogatói – a szerző szerint mindenképpen, aki szintúgy a hindu mártír rendíthetetlen csodálója. Az 1929-es eltűnésének körülményének ismertetésekor akaratlanul is sokatmondóan fogalmazza meg a makacs tényeket: 
"Riddle úr az újzélandi presbiteriánus misszióból úgy érezte, hogy valami kísérletet kellene tenni barátunk kinyomozására. S így dr. Taylorral Roorke-ből nyolc napos nehéz utat tettek a Sadhu keresésére. Ezen négy mérföldnyire hatoltak be Tibetbe, 18.000 lábnyi magasságban. Egyáltalában semmi nyomot sem találtak. Az egész úton senkivel sem találkoztak, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Valóban szomorúan különös ez a negatív eredmény." 
Sadhu Sundar Singh hittérítő tevékenységének, a tőle hallott keresztény felekezeteknek és a hozzá hasonló hős prédikátoroknak azóta sem találni bizonyíthatóan semmi nyomát Tibetben. Népszerűsége ennek dacára a mai napig töretlen; evangélikus misszionáriusként, eksztatikus látnokként, aszketikus zarándokként tisztelik – és nem csak Indiában, de valamelyest még Magyarországon is. Hitbéli elkötelezettségét, látomásainak hitelességét nem kívánom firtatni, de tibeti útjait mindenképpen. Beszámolói nem csupán megkérdőjelezhetőek (tehát hamisak), de végtelenül negatív képet festettek a tibetiekről és vallásukról, csupán azon alantas okból, mert minél ellenségesebb, erkölcstelenebb a megtérítendő nép, annál becsesebb, hősiesebb, tisztelendőbb az odaadó hittérítői szolgálat. Mentség? Nincs.



A kilencvenes években Eric J. Sharpe a Sydney-i Egyetem professzora, a modern keresztény missziók szakértője, utolsó könyvében (The Riddle of Sadhu Sundar Singh, New Delhi, Intercultural Publications, 2004) összegezni kívánta Sundar Singhről megjelent összes ismeretet, rámutatva a lehetséges ellentmondásokra. A korabeli cikkeket, életrajzokat, leveleket feldolgozó tanulmány elsősorban arra a folyamatra fókuszál, hogy a rajongó nyugati értelmiségiek, liberális írók és papság hogyan alkották meg az eszményi keresztény misztikus romantikus képét.

Tibetre nyíló kapuk I. - Krisztus zörgetése
Tibetre nyíló kapuk III. - Brieux atya két halála
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché

2012. szeptember 24., hétfő

Tibetre nyíló kapuk I.

Kőrösi Csoma Sándor kapukat nyitott Tibetre szótára megszerkesztésével és az azokat kísérő különböző tanulmányokkal. Míg egy széles tábor Kőrösit bódhiszattvaként tiszteli a tibeti buddhizmust a nyugati világ előtt megnyitó fáradságos munkája miatt, mások a református Kőrösit misszionáriusként becsülik, ki megnyitotta Tibetet Krisztus tanítása és annak hírdetői előtt. Mind a tibetisztika, mind Tibet evangelizátorai őt nevezik meg a stabil alapok megteremtőjeként – Magyarországon legalábbis mindenképpen. Hiába hivatkozási alap, bő terjedelmű öröksége nagyon sokáig gyakorlatilag semennyire nem befolyásolta a magyar nyelvű tibet-irodalmat ill. annak egy speciális, ám nagyon fontos részét. Hazájában a keresztény missziós irodalom tiszteletteljesen meg-meg említette Csomát, de aztán helyette inkább kétes forrásokból merített. A több bejegyzésre vágott dolgozat a múlt század első felének Tibetet érintő magyar nyelvű missziós irodalmát kívánja feldolgozni (az egyház javát szolgáló missziós irodalom semmiképpen sem jelenti csupán a misszionáriusok beszámolóit). Csak kis számú – ám igen jellemző – ilyen kiadványon keresztül van alkalmam ezt megtenni, de azokból igyekszem hosszan idézni a füzetek, könyvek üzenetének és stílusának lehetőség szerinti hű bemutatása végett. Az írás megszületését indokolta az a gyanú, hogy ezek a Tibetről többnyire hamisan tájékoztató kiadványok könnyebben és többekhez tudtak eljutni, mint pl. Stein Aurél vagy Sven Hedin könyvei. Így érdemes utánajárni miket is olvashattak akkoriban magyarul Tibetről, milyen kép alakulhatott ki bennük arról az országról, melyért egy honfitársuk oly sokat tett, kivívva a tudományos világ őszinte tiszteletét. 

Krisztus zörgetése 


A Magyar Református Külmissziói Szövetség egy 1935-ös kiadványa Félelmetes Tibet címen jelent meg, utalva a kötet kilenc írásából egyszerre kettőre. Balázs László Kőrösi Csoma Sándor a tibeti zarándok című cikkében elsők között tekintett Csomára tibeti missziós tevékenységek előkészítőjeként, és nem mint egy tibeti kultúrát feldolgozó nyugati tudomány úttörőjeként. “Igazi misszionáriusi alak lemondásában és külzdelmében. Küzd elsősorban a magyar hazáért, de küzd – ha közvetve is – a keresztény misszióért.” A szerző keresztény szentiratok tibeti nyelvre fordításának szándékát véli/akarja kiolvasni egy-egy szűkszavú feljegyzésből (a témát sokkal később Marczell Péter is előveszi, de többre ő sem jut). Újabb támpontokat, kézzelfogható bizonyítékot, akár biztosabb forrást nem talál, de lelkesen nyomoz és valószínűsít, majd beéri lelkesítő féleredménnyel. 
“De van még egy összekötőkapocs Kőrösi Csoma Sándor és a misszió között. Misszionáriusok viszik tovább az ő tudományának zászlóját. Jaschke a teljes Bibliát is lefordítja tibeti nyelvre, de azután mint világhírű nyelvész is méltó utódja Kőrösi Csoma Sándornak. Franckéből pedig, aki szintén misszionárius, a berlini egyetem nagynevű professzora lesz, szaktekintély a tibeti dolgokra nézve. Az ő közvetlen utódai csak misszionáriusok lehetnek, amint hogy minden idegen országban, ahol pogányság van még, az első megtett lépés után a másodikat a misszionáriusok teszik meg, amikor életüket sem kímélve, azoknak a népeknek az Evangéliumot hírdetik. Ha feltárul egy ajtó, akkor a misszionáriusok az elsők között vannak, akik áthaladnak az ajtón, – hacsak nem maguk nyitják ki az ajtót az idegen országba. (…)  
Azt tudjuk, hogy szíve dobogása az árvákul Ázsiában hagyott magyar testvéreké volt. De azt is tudjuk, hogyha a magyar testvéreket Ázsiában megtalálta volna, – a második tette az lett volna, hogy nekik az Evangéliumot hirdesse. Ennek zálogát látjuk munkáiban, amit az Evangélium érdekében végzett. 
De így is hírdeti munkáját az a tibeti misszió, amely Nyugat-Tibet határán diadalmasan hirdeti az Evangéliumot. Ladákh-tartomány Leh városában egy kis keresztyén gyülekezet van már, ahol tibeti bennszülött lelkész is hirdeti az Evangéliumot. Kyelangban pedig egy keresztyén nyomda áll, amely a különös tibeti betűkkel írott Bibliát, Énekeskönyvet és vallásos füzeteket egymásután bocsátotta ki, hogy az Evangéliumot minél többen hallják és olvassák ott a nagy hegyek között. Ha ezeket a munkákat látjuk, szívünk hálával van telve Isten iránt Kőrösi Csoma Sándorért, akinek az élete volt az a fundamentum, amelyre az Evangélium Tibetben felépült.” 

A kiadvány címadó tanulmányát Draskóczy László írta “Tibet sötét arcáról”. Rövid és általános földrajzi, történelmi áttekintés után rátér a lényegre. Az olvasó megtudhatta, hogy a reformer Csong-Kaba (sic!) előtt a szerzetesek dohányoztak, szeszes italt fogyasztottak, megnősültek. Annyi istenük van, hogy még a rablóknak is jut egy. Papuralom van. Az istentiszteleteket “lármás zene” kíséri. A tibetiek számára az imádság lényege “nem az Istennel való lelki kapcsolat”, hanem, hogy az adott formula minél többször legyen elismételve, de igazából még az sem szükséges, elég egy papírra leírni és betenni azt egy imamalomba. Természetesen többnejűségben és többférjűségben élnek. A leánygyermekeket nem szeretik. “Ha sok a leányuk, a később születetteket megölik.” Szűzeket nem vesznek feleségül, mert akkor a házasságot nem áldják meg az istenek. “Az anyák átutazó kereskedőknek ajánlják fel lányaikat, hogy férjhez adhassák őket.” Bár a hullaevést Zenobius Benucci püspök szerint 1256 körül már nem gyakorolták, “atyáik koponyájából a tibetiek kelyhet készítettek s lakomáik alkalmával azokból itták a bort.” Tibetben a halálos kivégzésnek két módja ismert: “egy frissen vágott yak bőrébe varrják az elítéltet s kiteszik a nap égető sugarai hatása alá. Amint kiszárad a nyers bőr, mind jobban szorítja a benne levő elitéltet mindaddig, míg az életét ki nem szorítja belőle.” 
A másik módszer szerint “a halálraítéltet mély kiszáradt kútba dobják; eltekintve attól, hogy esés közben nyomorékká zúzza magát, legtöbbször már rothadó emberi tetemekre esik. Szenvedésétől itt is csak a sokszor napok múlva bekövetkező éhhalál váltja meg.” A szerző e barbár rémségeket felsoroló, és a következő, “Misszionáriusok Tibetben” című rész között, le kell, hogy szögezze: “Tibet sötét és idegenek számára félelmetes életébe a keresztyén missziók meg-megújuló kísérletei hoznak némi reménysugarat.”
A tibeti missziós tevékenységek mintegy 600 évét felölelő ismertetés jelentős részét egyetlen személy magasztalása teszi ki:
“Meg kell emlékeznünk a tibeti misszió egyik legnagyobb hősének, a hindu Sadhu Sundar Singh-nek hősies munkájáról is. Nem lenne teljes a tibeti missziók története, ha nevét kifelejtenénk. Életének története a magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Az előkelő családból származott hindu ifjú rokonai akarata ellenére keresztyén lett s egész életét az elzárt Tibet evangelizálására szentelte. Neki, hindu lévén, könnyebben sikerült bejutnia az elzárt területre, mint európai misszionáriusnak s elhatározta, hogy minden tavasszal a Himalája hófödte csúcsain keresztül felkeresi a lámák országát s ősszel, mielőtt a rossz idő beállana, visszatér hazájába.” 
Első ilyen útjára 1906 tavaszán indult 17 évesen, majd 1929-ben a legutolsó alkalommal, mikoris már nem tért vissza. A huszonhárom évnyi missziós tevékenység nem volt kalandoktól, szenvedésektől, csodáktól mentes, ahogy azokról kínai, japán, európai, amerikai előadókörútjain alkalmasint be is számolt lelkes közönségének. Úgy tűnik, a sok évnyi kalandon és viszontagságon kívül mással nem kívánta untatni közönségét a tibeti misszió ünnepelt hőse:
Sundar Singh munkája eredményeiről nem sokat beszélt, de annyit sejteni engedett, hogy Tibetben sokkal több keresztyén van, mintsem gondolnánk. (…) Az bizonyos, hogy sokkal kevesebbet tudunk Tibetről és az ottani életről, hogy a keresztyénség egy-egy ilyen nagy alakjának a munkáját és eredményeit meg tudnánk ítélni s gyümölcsét statisztikába tudnánk foglalni.” 
Draskóczy László oly szépen fejezi be cikkét, hogy azt mindenképpen idéznem kell:
“Tibet ma még a keresztyén missziók számára is félelmetes és ismeretlen, de az a bizonyos, hogy minden emberi “kínai fal” ellenére Isten Szent-lelkével és egyes kiválasztott embereivel végzi a maga munkáját, mert a Szentlélek elé hiába építenek emberek “kínai fal”-at, hiába állítanak fel tilalomfákat, a Lélek munkáját ember nem képes korlátozni. Tibet elzártan, emberi szemek előtt láthatatlanul, de bizonyára magában hordozza Isten országa csíráit s egyszer – talán ez a nemzedék már nem éri meg – felnyílnak féltveőrzött kapui s Isten országa diadallal vonulhat be oda, ahol a szívek legtovább ellenállottak Krisztus zörgetésének.”
Tibetre nyíló kapuk II. - Tibet rettenthetetlen apostola
Tibetre nyíló kapuk III. - Brieux atya két halála
Tibetre nyíló kapuk IV. - Ópiumos rendszer és zavaros psziché

2012. szeptember 23., vasárnap

QUAR/TETT

A tavaly augusztusi önálló kiállításom után most újra a Hajós utcai Picasso Pointban állítottam ki aktuális – és kevésbé aktuális – képeimet, ám ezúttal már negyedmagammal. A QUAR/TETT névre keresztelt csoportos kiállításon Kovács Anita, Králl Szabolcs és Rásonyi Ábel a további kiállítók. Az éppen arculatot váltó Picasso Point falain előreláthatólag még október 1-ig láthatóak a képeink. 

Rásonyi aktuális munkái két témára, ill. két személy (Szent Antal és Raszputyin) által inspirált munkák csoportjaira oszthatóak. Remete Szent Antal megkísértése (vagy szorongattatása) több száz éven keresztül az európai művészek egy kedvelt, sokszor feldolgozott témája volt. Hieronymus Bosch, Mathias Grünewald és Martin Schöngauer voltak talán a legnagyobb hatású víziók alkotói. Martin Schöngauer metszete (kb. 1470-75) több további festmény számára volt kiindulópont. Michelangelo 13 évesen festette meg a maga változatát Schöngauer metszete nyomán. Ábel is ezt vette alapul, és festette meg a maga festői stílusában ill. aszerint ahogyan ő a témát megéli. Míg a festőgéniusz 13 évesen, a XV. század végén, bár mesterien, de csak "kiszínezte" az eredeti művet, addig egy XXI. századi művész egy újabb szintre emeli az eredeti Schöngauer kompozíciót, mert számára a legnagyobb szentség felé törekvőknek démonok általi megkísértettsége egy fájdalmasan ismerős helyzet. 

"De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig – az apostol intelmének megfelelően – ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították." (via)

A kiállításon az újabb négy festményemből három úgynevezett "adzsi" azaz "A betű", a japán Singon irányzat meditációs praxisának tárgya. A negyedik a hasonló tibeti gyakorlathoz kötődik. A sorozat egyszerre tradicionális és újító jellegű, és a tárgy alapos kutatása előzte meg. Talán nem tűnnek különösebben látványosnak, kreatívnak vagy izgalmasnak, de a számomra nagyon fontos Goya-i meghatározás szerint több közük van a művészet csodáihoz, mint a korábbi képeimnek. "Az ész álma szörnyeket kelt életre. Az értelemtől magára hagyott képzelet lehetetlen szörnyetegeket szül. Vele egyesülve azonban anyja lesz a művészeteknek és azok csodáinak." Az utolsó hetekben, míg a kiállításra készültem, a szokásosnál is többször jutott eszembe Francisco Goya híres gondolata. 
Nagyobb hévvel és eredménnyel az ezredfordulón festettem. A lendület egyszercsak megtört, és több befejezetlen festményt hagytam hátra, mint befejezett és kiállított képet. Az "értelemtől magára hagyott képzelet" térnyerése miatt hagytam abba a festést több évre, és az értelem és képzelet egyesülése, ami miatt most egy dekádra elég festői tervem van. A befejezetlen, néha ok- és céltalan fantáziaképeim korszaka előtti utolsó képeimből vittem a kiállításra kettő olyat, ami korábban sosem volt kiállítva. Úgy gondolom, hogy már itt is több teret engedtem a fantáziának, intuíciónak, mint az "értelemnek", most mégis itt a helyük. Továbbá három friss kalligráfia is megtalálta a helyét a falakon.




Kovács Anita és Králl Szabolcs képeit bírom, de mivel egy lépéssel távolabb vannak a számomra ismerős világtól, így saját szavaikat idézem: 

Kovács Anita: "Jelenleg fotózással és festészettel foglalkozom, folyamatosan képzem magam e műfajok terén. Munkáimat igyekszem bemutatni bizonyos időközönként. A Sarkosok Képzőművészeti Stúdió és a Poszt fotográfiai csoport tagjaként rendszeresen részt veszek csoportos és egyéni kiállításokon. Szeretek kisérletezgetni színekkel és formákkal, különböző anyagokkal - de talán pont ezért különösebb művészi hitvallásom vagy koncepcióm nincs is. Számomra az alkotás egy eszköz (szerencsére az egyetlen) lelkiállapotom pillanatnyi kifejezésére."


Králl Szabolcs: "A poszt indusztrializmus az inkább szolgáltatásokra mint termelésre épülő társadalom egyik következménye az elhagyott ipari létesítmények megjelenése; ezek esztétikája, az elhasznált tárgyak újrafelhasználása számomra mindig is fontos volt - tekintve angyalföldön a Tatai út melletti MÁV telep szomszédságában nőttem fel -, a munkákon látható koszos, erodált felületek iránti vonzalmam is innen eredetezhető."


A fényképek készítői: Rátz Péter, Králl Szabolcs, Bakos Levente.

2012. szeptember 22., szombat

Siddham & Suminagashi


E két gyönyörű kalligráfia (Acala Vidyaraja és Maitreya magszótagja és mantrája) egy nyugati tendai pap, Seishin Jack Fitterer munkái. Több kalligráfiát sajnos még nem lehetett tőle látni, de ez a kettő igazán külünleges darab. Különlegességük, hogy ötvözik az indiai eredetű, de Japánban otthonra lelő Siddham írást és a Japánból (vagy Kínából?) eredő és Európáig eljutó márványozást
Az úgynevezett márványozott papírt Európában nagyon szívesen és nagyon sokáig használták a könyvkötészetben már a XVII. századtól, de mára határozottan visszaszorult a használata. A technikát mi az Oszmán Birodalom révén ismertük meg, és a mai napig a török változattal találkozhatunk leginkább. A török márványozás az erbu, melynek legkorábbi példányait a XVI. századból ismerjük. Japánban már a IX. században létezett a technika, és szuminagasi néven a mai napig nagyon kedvelt.


2012. szeptember 12., szerda

Ácsárja valódi bölcsessége

A Mahávairocsana szútra – vagy tibeti címén Vairocsanábhiszambódhi tantra – az első igazi buddhista tantra, a tantrikus buddhizmus legkorábbi részletes összefoglalása. A szöveg eredeti, valós írója ill. összeállítója valószínűleg egy buddhizmusra áttért bráhmin. Erre először a szövegben ismertetett homa tűzrítus miatt gondoltak a kutatók. A szövegben szereplő istenségek ikonográfiai leírása a keletkezés idejét is valószínűsíti valamelyest. Ezek nyomán a Mahávairocsana szútra hatodik század közepére datálható. Szerencsére a szöveg terjedelme lehetővé teszi, hogy olyan elemeket is tartalmazhasson, amik nyomán a keletkezés helye is lokalizálható. A hindu istenségek és buddhák nevei alapján Észak- és Dél-india mindenképpen kizárható. Orissza és Mahárástra egyaránt elképzelhető, de utóbbi sokkal inkább.
A szútrának két mitikus eredete is ismert. Az ismertebb szerint Buddha halála után 800 évvel Nágárdzsuna leli meg a szöveget egy dél-indiai vas sztúpában, ahová korábban maga Vadzsraszattva rejtette a tan befogadására alkalmas nemzedékre várva. Nágárdzsuna szerepel a singon nyolc patriárkája és a tan nyolc terjesztője között is. Egészen biztos, hogy ő nem azonos a mádhjamika Nágárdzsunával, de az alkímista Nágárdzsuna is kizárható. A hagyomány talán a harmadik, tantrikus Nágárdzsunára gondolt eredetileg, aki Pancsakrama szerzője (mára összemosódtak az alakok és majdnem a teljes örökséget a leghíresebbnek tulajdonítja az utókor). A másik, ritkábban idézett eredetmítosz lényege röviden, hogy valahol egy északindiai erdőben majmoktól kapja meg a szöveget egy favágó.
Az eredeti szanszkrit szöveg már elveszett, de fenmaradtak a tibeti és kínai fordítások. A kínai fordítás megőrizte a szanszkrit mantrák eredeti sziddham írását. Ezt leginkább a kínaitól idegen szanszkrit betűírás indokolhatta, aminek a tibeti írás viszont nagyon közeli rokona (mivel az indiai eredetű). Tibeti nyelvre valamikor 812 előtt fordíthatta egy indiai pandit, Silendrabódhi és Padmaszambhava egyik tanítványa, Kava Pelceg (ska ba dpal brtsegs). Kínai nyelvre korábban, 724-ben (vagy 717-ben?) fordította Subhákaraszinha, de maga a szöveg valószínűleg már közel ötven évvel korábban eljutott Kínába.
A Mahávairocsana szútra két alapvető részre osztható: az első elméleti (ez maga az első fejezet), és önmagában állva más Mahájána szövegekhez hasonló szerkezetű, a második rész (a második fejezettől) viszont a gyakorlatról szól igen részletesen (a mandala megszerkesztése, mantrák, beavatások). Az első fejezet mindenki számára érthető lehet, ám a szöveg másik fele elvileg csak magyarázatokkal együtt, csak a beavatottak számára lehet teljesen világos.


XVI. Az Ácsárja valódi bölcsessége

Azután Vadzsrapáni minden mandala és mantra esszenciájáról kérdezte a Nagytiszteletű Vairocsanát.
– Mi az összes mantra egyetlen, közös esszenciája? Ez az, amit meg kell értenie valakinek ahhoz, hogy mesterré váljon?
A Nagytiszteletű Vairocsana így válaszolt:
– Kitűnő, ó Mahászattva! Felfedem előtted a Tudatosság legnagyob titkát, a legmagasabb rangú Mantra Tudatosságot. Hallgasd kitartó figyelemmel!
Az úgynevezett "A" betű az összes mantra esszenciája, belőle ered a mantrák megszámolhatatlan sokasága. Az "A" betű a maga tejességében hozza létre a Tudatosságot, ami lecsendesít minden fogalmi burjánzást.
Ó Misztériumok Ura! Hogy miért az "A" minden mantra esszenciája? A Tökéletes Buddhák tanították, hogy az "A" a mag, a lényegi, vitális erő. Ebből következik, hogy mindennel alapvető módon azonos, benne rejlik minden összetevőben; és ezen összetevőkről, részekről, elemekről, tagokról szintúgy tudható, hogy léteznek mindig mindenben, a meghatározott módon. Az eredeti, primordiális betű áthatja a további betűket, amik maguk is mindent átjárnak, behálóznak. A betűk hangokat formáznak, és szótagok keletkeznek belőlük. Az "A" eképp hatja át valamennyi dolgot, és eképp hozhat létre oly nagy diverzitást.
Elmagyarázom a betűk szabályait. Hallgasd nagy figyelemmel. Az "A"-val jelöld a szíved, majd a további betűkkel a tested további részeit. Ha ezt teszed és helyes módon, velem válsz azonossá. Elmélkedj jóga testtartásban a Tathágatákról. Ha valaki megérti e tanításokban rejlő bölcsességet, felismeri a benne rejlő tudást, Tökéletesen Felébredetté válik. Ezt a személyt mesternek, Ácsárjának hívom. Ő egy Tathágata, más néven Buddha, egy Bódhiszattva, Brahmá, Visnu, Meheszvara, Csandra, Áditjá, Varuna, Pradzsápati, Kálarátrí, Jama és Mandzsugósa. Egy szentéletű bráhmin, egy cölibát, szenvedélyektől megszabadult nemes szerzetes, boldog és szerencsés lény, minden titkok birtokosa, mindent tudó és mindent látó, minden jelenséget uraló. A Bódhicsitta állapotában tartózkodik a hangok tudatosságának szentelve magát, nem függve egyetlen jelenségtől sem. Ő a mindent betöltő. Ő egy mantrin, mantrák birtoklója, dicső mantra király, egy Vadzsradhára. Minden aksara-csakra megnevezve a testén, a következő módon: A „HUM” a szemöldökök között. Ez a vadzsra helye. A „SZA” a mellkason. Ez a lótusz helye. Én a szív helyével vagyok azonos: ez minden ura és mestere; mindentől független és szabad. Egyetemesen betölt minden érző és nemérző lényt.

Az „A” a legmagasabb életenergia.
A „VA” a víz.
A „RA” a tűz.
A „HUM” jelentése indulat.
A „KHA” azonos a térrel.
A szótagok feletti anuszvára a végső, abszolút üresség szimbóluma.

Aki megismeri ezt a legvégső igazságot, Ácsárjának nevezzük. A Tökéletes Buddhák tanításait célszerű eképpen értened. Aki szüntelen szorgalommal gyakorol, eléri a haláltalan állapotot.